Búcsú ... de nem örökre

Eddig nem voltam képes kiírni. Sajnálom de egyszerűen elvesztettem a kapcsolatot a történettel. Nem zárom le a blogot, mert talán egyszer befejezem Lucynda történetét. Ha valakit érdekel az írásom az megtalál itt: Tamed- Megszelidítve

A történet egy vérfarkas lányról szól, Autumn-ről ki 14 éves kora óta farkas. Vagy mégsem? Képességein kívül átlagosan él. Ám egy nap feltűnik egy régi arc, egy falka és sötét titkokat hoznak magukkal. Autumn élete gyökerestül megváltozik. Képes lesz megbirkózni mindezzel ...?

7. fejezet

Felpattant a szemem. Nagy levegőt vettem. Homályos volt minden. Felálltam, leporoltam a ruhám, és elindultam a szertartás helyszínére. Mindenki ott volt. Anyám az első sorban, apám már várt rám, hogy ő vezessen az oltárhoz. Odamentem hozzá, de ő csak a zsebóráját nézegette. Elé álltam, nem vett észre. Odarohantam Philiphez. Bökdöstem, vállara tettem a kezem, de semmi válasz. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, mintha csak szellem lettem volna. Ekkor apám, mély, de megnyugtató hangját hallottam a hátam mögött:

- Nina, hol késik Lucy?- kérdezte.
- Nem tudom! Felnézek a szobájába.- apám bólintott.
Ekkor elsikoltottam magam: ITT VAGYOK!, a madarak lerepültek a fákról, de az emberek nem hallottak semmit. Nina felállt a székéről és elindult az ösvényen. Ekkor egy hatalmas, sikoly csapott fel Nina torkából. Mindenki odaszaladt. Én nem láttam még semmit. Anyám zokogása tört fel a tömegből. Láttam ahogy apám karjaiba borul, kinek szintén könnyek gördültek le az arcán. Philip szemébe is könnyek gyűltek, de én még mindig nem tudtam mi a baj. Átfurakodtam magam a tömegen. Mikor megláttam, a számra tettem a kezem, és nem hittem a saját szememnek. Én feküdtem ott, a víz szélén, mellkasom nem mozdult, bőröm fehér volt és hideg. A saját halott testemet bámultam. A bokrok és fák között megpillantottam az árnyat. Gúnyos mosoly ült az arcán, majd elpárolgott, dühös voltam és féltem is. Odaszaladtam ahol az árny állt. Hirtelen darabjaira hullott a testem ... a lelkem, ami még megmaradt belőlem. Abban a pillanatban, egy hideg, sötét helyen álltam. Üresnek éreztem magam, mint egy kígyó levetett bőre. El kellett indulnom valamerre. A félhomályban lépkedtem, olyan volt mintha vizes homokon sétáltam volna. Ekkor belebotlottam egy virág félébe. Lehajoltam, hogy megnézzem. Egy rózsa volt, kék rózsa. Leszakítottam. Megjelent az árny.
- Megöltél, megöltél!
- Még nem teljesen.
- Ezt, hogy érted?
- Majd megtudod ...- mondta mosolyogva.
- Megöltél, többet már nem vehetsz el tőlem.
- Tudod ez a kis friss románcod Philippel megnehezíti a dolgom. Túl erős kapocs. Nem az alvilágba mentél hanem a lelked a Földön maradt. Így ha el is veszem a tested, éjjelre újra csak egy üres lélek leszek, mint te.- üres nem tetszik ez a szó. Túlságosan is éreztem, hogy csak egy levedlett hártya vagyok.
- Ennél jobban még is, hogy tudnál megölni?
- Úgy hogy elfeledtetlek azzal kit a legjobban szerersz!
- Nem ... nem!
De újra a Földön voltam. Láttam anyám kisírt szemeit, ahogy apám beemeltem testem a koporsóba. Csak néztem a családomat. Most jöttem rá igazán, hogy igenis szerettek engem. De túl késő, egész életemben egy burkot fontam magam köré, amit senki nem tudott átlépni, de késő, halott vagyok. Könnyek mik legördülnek az arcomon, a fájdalom amit érzek nem létezik több... ahogy én sem.
Láttam, ahogy Philip egy utolsó csókot nyom a homlokomra, majd bezárják a koporsót.

***

Napokig csak bolyongtam az épületben. Néztem ahogy ássák a saját síromat, a föld kemény volt a novemberi fagyoktól. Láttam ahogy a követ faragják, ez állt rajta:

,, Lucynda Crinie
    Élt: 1790-1812 
Nyugodjék Békében! ,, 

Kísértethez méltóan lebegtem át a ház fali közt. Egy elveszett banshee lelke bolyong régi otthonában. Ezek a mondatok játszottak le a fejemben. Már régóta ott voltam. Így elmentem Philiphez. Ezt is jól begyakoroltam. Úgy eltűnni és megjelenni mint az árny. Náluk is feketébe borult ház. Egy két szobalányon kívül senkit nem láttam. Csak egy gyönyörű fekete macskát. Kék szeme találkozott az enyémmel. Ő legalább látott engem. Megsimogattam a nyakát, s erre válaszul halk dorombolásba kezdett. Egy darabig ott voltam, de egy ismerős hangot hallottam. Felálltam és elindultam a suttogás irányába. Egy résnyire nyitott ajtónál álltam. Láttam ahogy Philip apjával veszekszik, közben pedig anyja egy ismerős korombeli lányt nyugtatgat.
- Apám! Pont most! Még egy hét se telt el, és pont egy olyan lány aki ennyire hasonlít rá ... 
- Ne aggódj meglesztek, Justin kedves méltó családból származó lány.
- Nem fogsz rá venni, hogy hozzá menjek!
- Tovább kell vinned a családunk nevét, hozzámész, és mosolyogva állsz hozzá. Őt is ugyanúgy szertni fogod!
Elmosolyodtam mikor láttam, hogy Philip őszinte tekintettel fordult apja felé. Még mindig szeret engem.
Philip eröltetett mosollyal fordult az ismeretlen lányhoz. De mikor szemébe nézett lelohadt arcáról a mosoly, majd halvány, de mégis igaz pillantással nézett rá.
Karon fogta a lányt és kisétáltak a szobából. Hátraléptem és a lány szemébe néztem. Gúnyos mosoly jelent meg arcán és ragyogó kékszem zölden villant fel, majd elrántotta fejét és nyályasan kezdett el beszélni Philippel. Hangja olyan volt akár egy szende bárány, de én tudtam ki ő ... az áry, testembe bújva játszotta a szende szüzet, viszont pontosan tudtam mit akar .... ,, Elfeledtetlek azzal kit a legjobban szeretsz! "

6. fejezet

Jó volt felszaladni az ismerős lépcsőfokokon. Mikor megláttam a szüleimet, örültem a viszont látásnak és egy-egy öleléssel köszöntöttem őket. Percek múlva anyám rákérdezett:
- Milyen volt?- nem akartam elismerni, hogy igaza volt.
- Megleszünk ...- válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében.
Bólintott, majd elhagyta a helyiséget.
Én felvittem a holmimat a szobámba. Lehuppantam az ágyamra és örültem, hogy újra a szobámban lehetek. Körbenéztem, még az árny sem volt ott, csak én. Az ablakom nyitva volt, s a lágy szellő simogatta a selyem függönyt. Kimentem a teraszra. A kert gyönyörű volt. A virágok és a gyümölcsös illata álomba illő volt. ,,Persze nem az én rém álmaimba.``
Nem bírtam megállni, így leszaladtam a kertbe. Kellemes volt. Az apró liget fákkal és virágokkal szegélyezett, és a közepén egy borostyánnal, futó rózsával benőtt lugas, és egy két kő pad volt. Leültem az egyikre. Lassan lélegeztem, a virágok és a fák illata megtöltötte a tüdőmet. Ekkor teljesen üres volt az agyam, nem gondoltam sem az árnyra, de Philipre és az esküvőre sem. Nem zargatott senki, egyedül voltam, nyugalomban. Becsuktam a szemem, belemerültem a pillanatba. Mikor kinyitottam a szemem .... már nem az a tökéletes pillanat volt, egy virágzó ligetben, hanem kiégett fákkal, kiszáradt kórókkal teli pusztuló, hideg kert. Minden szürke volt, több száz árny futkosott fel, s alá. De az enyémet ezer közül is felismertem volna. Ő is ott volt, arra várt, hogy én szóljak. Nem bírtam és elordítottam magam. 

- Mit akarsz!? Miért én!? Az a szegény nőt is megölted! 

- Öngyilkos lett, kedvesem. Ne aggódj neked nem kell ezt tenned, megteszem helyetted. 

- Azt hiszed olyan gyenge vagyok?! 

- Nem hiszem, tudom. De ezt te is jól tudod. Erősnek mondod magad, mert azt hiszed, hogy csak azt hallom amit mondasz. Hallom minden szívdobbanásod, látom ahogy a könnyektől fénylik a szemed. Gyenge vagy! Ezért könnyíted meg a dolgom. A páncélod vékony, és egyre vékonyabb.
A vállamra tette a kezét, sötét köpenye alá nyúlt és egy tört húzott elő. Közelebb lépett, én pedig csak álltam ott mozdulatlan. Átnyúlt a vállam felett és a  hátamba döfte a kést. Felsikoltottam, majd összerogytam. Ő kihúzta a tőrt a lapockámból, végül eltűnt.
Odaszorítottam a kezem a sebre, a kezemet vér borította. Mikor kinyitottam a szemem újra abban az élettel teli, virágos kertben találtam magam. Levettem kezemet a sebről, de vérnek nyoma sem volt, nem fájt, és a ruhám is épp volt.
Egy újabb illúzió ...
Felálltam, körbenéztem nem láttam semmit, de mintha ezer hang suttogott volna körülöttem. A fülemhez szorítottam a kezem, becsuktam a szemem.
Fél perc sem telt el kinyitottam. Megmagyarázhatatlan érzés volt, utána néma csend. Mintha csak ösztön lett volna, nem tudatos. Futni kezdtem, ki a kertből, a végtelenbe rohantam, de hirtelen nekimentem valaminek, hátra zuhantam, és egy pillanatra iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben. Elszédültem. Mikor kinyitottam a szemem rájöttem nem valaminek, hanem valakinek mentem neki.
Megráztam a fejem és akkor láttam, hogy Philip az.
- Valaki nagyon siet?- mondta halvány mosollyal a száján.
Lehajolt, kinyújtotta felém a kezét és felsegített.
- Én csa-csak- gyorsan vettem a levegőt, szinte ziháltam.
- Nyugodj meg! Mi a baj?
- Semmi, tényleg semmi.
- Már megint be kell érnem egy 'Semmi baj'-jal?
- Pontosan- mondtam mosolyogva, és egy csókot nyomtam az arcára.
Ő is mosolygott, majd, megölelt. Mikor kibontottam magam a karjaiból, még fogta a kezem mikor elindultam, de visszarántott és megcsókolt. Minden alkalommal mikor, megcsókolt újra és újra bele szertettem és elfelejtettem minden rosszat az életemben. Kinyitottam a szeme, és csak azt a gyönyörű mahagóni barna szempárt bámulta. Egy pillanatra lehajtottam a fejem és az ajkamb haraptam. Újra felnéztem, végül elengedtem a kezét és elmentem. Bementem a házba, szaladtam fel a lépcsőn, mikor szembe találkoztam édesanyámmal. Köszöntem neki. Tovább akartam indulni, de megfogta a kezem és odaszólt:
- Majd elfelejtettem! Délután lesz a ruhapróbád, mert holnapután összeházasodtok. Úgy terveztük, hogy 2 hét múlva lesz; de minek várni?
- Fantasztikus! Ahogy gondolja anyám.- egy erőltetett mosoly futott át az arcomon.
Ilyen közel? Két nap, csak két nap. Szeretem őt, de holnap után. 
A szobámba szaladtam. Lehuppantam puha ágyamba. Végigsimítottam a finom selyem takarót és csak arra gondoltam egy két nap és el kell mennem innen. Körbenéztem és beleborzongtam abba, hogy el kell hagynom az otthonom, a múltamat és csak Philip lesz mellettem. De, ha ő is pont így érez? Szeretem, de hiába vagyok tizenkilenc éves, még gyerek vagyok.
Hátradőltem az ágyamon, magamhoz szorítottam, a finom gyapjúpárnát. Könnyek gördültek le az arcomon, mintha a világ összes terhe rám nehezedett volna. Az esküvő, szerelem amiről nem tudom igaz-e, a családom, és az árny.Lehunytam a szemem, gondolatok ezrei kavarogtak bennem. De egyszer csak az elmém is elsötétült és elaludtam.
Egy kellemes, ismerős hangra ébredtem:
- Lucy itt vagy? Lucy?- Nina volt az.
- Nyugodj meg! Itt vagy, itt vagyok!
- Oooo, drágám, nekem még nem is köszöntél. Úgy hiányoztál! Miért nőttél fel kicsim?
- Őszintén, nem tudom. Nina, nem akarok elmenni innen! Nem akarlak itt hagyni sem téged, sem az életemet!
- Pedig muszáj lesz, kicsim. Hiányozni fogsz!- mindegyikünknek könnyek csordultak ki szemeinkből és megöleltük egymást.- na de most öltözz fel, mert kezdődik a ruhapróba.
- Igen is!- mondtam nevetéssel és egy széles mosollyal az arcomon.

Ő volt az egyetlen aki mellett igazán boldog voltam. Tegezhettem, nem kell merev háttal egyenes állni, amibe az ember majdnem beleszakad. Remélem egyszer a világ olyan lesz majd, hogy a gyerekek a szüleikkel is ilyen kapcsolatban legyenek. Ne hideg szavak, és pillantások legyenek csupán, hanem lágy szeretet és melegséggel legyenek tele a családok. Nekem szerencsém van, hogy itt van nekem Nina.
 
Nagyon elkalandoztam. Felkeltem az ágyból, felöltöztem, végül megfésültem a hajam. Kiléptem a szóbámból és becsuktam magam után az ajtót. Leszaladtam a finoman kövezett márványlépcsőn. Ott állt anyám, és egy kissé mogorva, éles arccsontozatú, vastag bajszú úr. Fénylő, fekete, selyem öltönyt viselt és vállain egy sárga mérőszalag pihent. Édesanyám megfogta a kezem. Az egyik terembe vezettek. A Fehérterembe. Ez volt a leggyönyörűbb szoba az összes közül. Fehér falak,fehér szőnyeg és fehérén behúzott bútorok. Egyedül a gyönyörű, fénylő mahagóni fa volt barna amiből a bútorok készültek, Az asztalon is mindig fehér terítő és teríték volt kirakva. De a helyén most csak három gyönyörű, esküvői ruha volt. Egytől-egyig mind hófehér, precíz csipkébe burkolva.
Anyám csak annyit mondott: Válassz!- rögtön a másodikon akadt meg a szemem. Tiszta, elegáns csipke, szintén csipkézett hosszú selyemuszállyal. Rámutattam, majd felálltam az apró dobogóra. Az öltönyös férfi kibontotta a ruha szatén fűzőjét. Addig anyám bontotta ki az én ruhám fűzőjét és segített levenni. Belebújtattak a pánt nélküli ruhába. A férfi megszorította a fűzőt a hátamon. A ruha rásimult a testemre, olyan voltam akár egy hercegnő. Csak gyönyörködtem a ruhában mikor megjelent Nina. Sírva fakadt, hozzám futott és megölelt:
- Hát felnőttél!
- Így van.- mosolyogtam.
Édesanyám szeme is fénylett a könnyektől, de nem a meghatódottságtól, hanem a fájdalomtól és kissé a keserűségtől, hogy nem is igazából ő nevelt fel.

***

  

Kinyitottam a szemem. Az ágyam körül rózsák illatoztak. A nagy nap. Minden készen állt. Felkeltem, elsimítottam magamon a hálóinget. A függöny lebegett a lágy szélben. Kinéztem az ablakon. A székek, virágok, és az apró oltár mind készenálltak, még Philip is ott volt már. Fekete zakója a testére simult, zsebkendőtartójában pedig egy fej, kék rózsa hevert. Elmosolyodtam. Mikor megfordultam Nina ott állt kezében a gyönyörű ruhával. Levettem a hálóingem, ő pedig segített felvenni a ruhát, csodálatos volt. Leültem a tükör elé, Nina mesterien feltűzte a hajam és gyöngyökkel díszítette, majd a szemhéjamra kente a finom fehér port, a számra pedig a halvány rúzst. Gyönyörűnek éreztem magam. Elbúcsúztam tőle. Ő lement, de én még maradtam. Pár perc múlva én is elindultam. A ceremónia helyéhez vezető út mellett egy tavunk volt. Megálltam és megnéztem a tükörképem. Hirtelen a kép elsötétült. Az árny volt. 

- Itt a nagy nap igaz? 

Ennyit mondott, majd mögöttem állt. A víz alá nyomott. Erősen tartott, de mikor védekezni akartam, csak átnyúltam rajta. Fel-fel jöttem a vízre, a fejem mintha szétrobbant volna. Utoljára  feljöttem, de már nem vettem levegőt csak ... 

Sikoltottam ... 

A homályos, de mosolygó arcát láttam utoljára. Még egyszer lenyomott a víz alá, küzdöttem, de nem bírtam tovább. Beengedtem a vizet a tüdőmbe, ekkor az egész testem megkönnyebbült, békére leltem és elnyelt a sötétség.

5. fejezet

A kövezett utakon zötykölődtünk hazafelé. A fekete lovakat a 8 fok ellenére leverte a víz. A kocsis megállt a legközelebbi lóváltónál. Míg leszerelte a lovakat Philippel kiszálltunk a kocsiból. A romos istálló mellet volt egy kis fogadó. Levegő egyre csípősebb lett. Bementünk a fogadóba. A termekbe sem volt sokkal melegebb. A falak nedvesek voltak és a festék is kezdett lepattogni. De azért leültünk az egyik padra, halkan, suttogva beszélgettünk, mikor egy kedves, bár szomorkás arcú, idős hölgy halkan megkérdezte:
- Kérnek egy pohár teát?
- Azt hiszem igen.- válaszoltuk.
Pár perccel később két gőzölgő bögrével a kezében tért vissza az asszony. Remegő kézzel tette az asztalra a poharakat. A pillantása minden egyes perccel egyre meggyötörtebbnek látszott. Deja vu érzés fogott el mikor a szemébe néztem, olyan volt akár tükör. Mikor visszament a konyhába, megráztam a fejem és csendben kortyolgattam tovább a teámat. Egy ideig csak ültünk, mikor furcs érzés fogott el, de nem foglalkoztam vele. Apró csörgésekre lettünk figyelmesek, majd egy vérfagyasztó sikoly, végül síri csend. Oda akartunk szaladni, ám hirtelen a lábaim összecsuklottak és nem éreztem mást csak sikoltani akartam.
- Lucy, Lucy jo-jól vagy?
Aggódó kéréseit meg se hallottam. Kapkodni kezdtem a levegőt, nem bírtam tovább!
Sikoltottam .... 
Az érzés számomra is vérfagyasztó volt. Philip ijettében elhátrált. Kinéztem az ablakon, a kocsis alig bírta megtartani a lovakat, az eget madárrajok sötétítették el. Egy-két nagy levegővétel után felálltam. Philip úgy nézett rám mint senki azelőtt. Szemében értetlenség és félelem tükröződött. Szememből könnyek csordultak le, Philip fél perc hezitálás után odajött hozzám és megölelt. Zokogni kezdtem és magamhoz szorítottam. 2 percen keresztül ölelt, mikor eszembe jutott a konyhából jött rémes sikoltás. Elhúzódtam és konyhába szaladtam. A nő feküdt ott vérbefagyva. Kezei és nyaka véresek voltak, kezében egy tőr és egy darab papír volt. Mikor megláttam alig kaptam levegőt. Úgy éreztem ott és akkor elájulok. Már Philip is beért a konyhába. Újra sírva fakadtam. Levegőért kapkodva kiáltottam fel:
- Mi történt itt!?
Philip is megrökönyödve állt mögöttem. 5 perc múlva kicsit higgattabban körbenézett. A nő kezében nem csak a kés volt, hanem egy darab papír is. Philip kivedte a kezéből. Nagy betűkkel az volt ráírva Lucy. Kikaptam a kezéből a levelet. Ez állt benne:
,,Most, hogy a szemedbe néztem, tudtam itt a vége. Engem egyszer már meg akart ölni, de nem sikerült neki. Ha lenne kiút annyit mondanék: Menekülj!
De innen nincs kiút, soha nem volt és soha nem is lesz!
Én nem bírtam tovább. Éld úgy az éled, hogy ha másnap meghalsz, akkor úgy hagydd el az élők sorát, hogy semmit se haggy itt és szeretteidnek ne okozz fájdalmat, búcsúzz el tőlük!``

Mikor felnéztem a levélről a sötét sarokban megláttam őt, egy gúnyos pillantás után eltünt.

Philip megkérdezte:
- Mi áll rajta? Honnan tudta a neved?
- Semmi ...
- De valami csak van!
- Nem semmi!- fogtam a papírt és eltettem.
Beletörődött, majd kiszaladt a kocsishoz aki még mindig a lovakat próbálta csitítani.
- Uram, jöjjön!- kiáltotta Philip. A kocsis nem jött, mert a lovak nem akartak megnyugodni.
Eközben én a nő mellé térdeltem. Végigsimítottam a karját, közben arra gondolva mennyit szemvedhetett. Ekkor megpilantottam valamit, a nyakán volt egy szimbólum, egy kék rózsa, ugyanaz a virág volt mint amilyen én nyakamon van születésem óta ....

Az a pillanat, mikor megláttam a szimbólumot beleégett az agyamba. Döbbentem bámultam magam elé. Hosszas szólongatás után, végre felnéztem. Philip ide tudta hozni a kocsist. Mikor megfordultam és láttam, hogy szörnyülködve kapkodja a levegőt. Két-három perc után lenyugodot és annyit mondott:
- Elmegyünk a legközelebbi faluba!
Mi csak bólintottunk és felszáltunk a kocsira. Addigra a lovak is lenyugodtak. Elindultunk a legközelebbi faluba. Tíz-tizenegy mérföld után egy kis falu tornyát pillantottuk meg. Beértünk a faluba, az utcák, a házak falai mind sötétbe voltak burkolózva. Haladtunk pár utcát. A Rendőr Örs feliratról hiányzott az n és a két r, de ami megvolt az is kopott és alig látható volt. Beléptem az épületbe. A bútorok porosak, a falak dohosak voltak. Egy apró kis ablak volt a terem végén, mögötte egy idős, öltönyös, félig kopasz férfi írt valamit. Mikor kopoktam az ablakon, felnézet, majd kinyitotta azt.
- Miben segíthetek?
- Szeretnék bejelenteni egy halál esetet.
- Mi ilyennel nem foglalkozunk. Viszlát, hölgyem!- és becsapta a kis ablakot.
- De ez egy öngyilkosság volt!
Hiába kopogtattam a kis ablakon, de nem törődött velem. Végül megfordultam és visszamentem a kocsihoz, majd beszáltam. A kocsis haza felé indult, de addig noszogattam, hogy végül elindultunk visszafelé. Körülbelül 20 perc alatt visszaértünk. Philip és a kocsis ástak egy két méter mély lyukat. Én eközben letakartam a nő testét és kivittem az udvarra. Philippék betették a nő testét a gödörbe. Könnyek gördültek le az arcomon. A kocsis betemette a testet. Eközben Philip elhívott és megkérdezte:
- Mi a baj? Hisz azt se tudod ki az!
- Én ... én nem tudom! Csak egyszerűen .... nem tudom.- és zokogni kezdtem.
- Semmi baj.- mondta, majd átölelt.
Az eső is csepegni kezdett. Felszáltunk a kocsira.

Zötykölődtünk tovább ....

Körülbelül fél nap volt ez az egész, mégis egy újjabb szörnyű kép lesz előttem újra és újra. Nagyon kimerültem, így elbólintottam. Nem volt az álom szörnyű.
Ott voltam a nő sírjánál és a sírján hirtelen egy rózsa nőtt ki, egy kék rózsa, először csak egy szál, majd egy egész bokor lett belőle. Megjelent az árnyék. Leszakított egy szálat, és kettétörte, majd gyúnyos mosollyal a földredobta. Méregette a bokrot, járkált körülötte, egy-két perc után egy lángcsóva jelent meg a kezében, és felégette a bokrot.
Én pedig felriadtam ....
Mikor végre teljesen felébredtem, kinéztem a kocsi ablakán és megpillantottam, hogy már a villánk kertjében vagyunk. Philippel egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Mikor igéző, mahagóni barna szemébe néztem, azt is el tudtam felejteni, hogy egy árny, egy sötét árny emészti fel testemet.

Végre hazaértünk. Kiszáltam a lovaskocsiból és leszedtem a csomagjaimat. Philip kihajolt, hogy incsen. Intettem, elindultam, de egy pillanatra megáltam, visszaszaladtam és megcsókoltam Philipet. Meglepődve nézett rám, egy pimasz mosoly társaságában, de én csak intettem és felszaladtam a lépcsőn.

4. fejezet

Riadtan ébredtem. Izzadság cseppek gurultak le a homlokomon. Félek, de nem hagyom, hogy magával rántson a sötétség. Felvettem a köntösöm. Megint kimentem a szobámból és újra a mosdó felé vettem az irányt. Bementem az apró szobába. Vizet engedtem a tálba, megmostam az arcom, kontyba kötöttem a hajam. Visszamentem a szobámba. Felöltöztem és kimentem mintha semmi sem történt volna.
Lementem az étkezőbe, megreggeliztem. A konyha ablakából megláttam Philip-et az udvaron. Egy papírdarabot szorongatott a kezében. Kimentem hozzá, tudni akartam mi áll azon a papíron. Mikor meghallotta lépteimet fogta a papírt, összegyűrte és eldobta. Odaértem, de nem kérdeztem rá. Mielött megszólalhattam volna ő kérdezett:
- Lucy, jól vagy?
- I-igen.- feleltem.
- De mi történt?
- Erről nem szeretnék beszélni ...
- Nem faggatlak, megértem ha nem akarod elmondani.
- Köszönöm.
- Most beszéljünk valami másról. Nem megyünk le a partra.
- Rendben.- válaszoltam kissé határozatlanul. Közben végig a papírfecnin járt az eszem, de nem mertem megkérdezni, hisz ő se faggatott, pedig neki lett volna rá oka.
2 percen keresztül csak a gondolataimmal voltam elfoglalva. Ekkor viszont egy hang szólalt meg:
- Akkor megyünk?- ekkor döbbentem rá, hogy a hang nem a fejemben szól, hanem csak Philip az.
- Persze!

Elindultunk a partra. Ahogy közeledtünk a hullámok csapásai, a sirályok vijjogása egyre hangosabb lett. A kellemes parti szél fújta az arcunkat. Sétáltunk a parton, de egy szót sem szóltunk. Hiába közeledtünk egymáshoz a múltat nem tudtuk elfelejteni, a gyűlöletet, haragot. Nem tudtam mi járhat a fejében, de én teljesen zavart voltam, gondolatok kavarogtak bennem, az életem egy gomolygó árnyék kezében van és nem tudtam mit is érzek valójában Philip iránt, semmit se tudtam.
Látta az aggogalmat és félelmet a szememben. Végül gondolkodás nélkül megfogta a csuklóm, magához húzott és megcsókolt ...
A sötétség ami körülvette és felemésztette a szívemet arra a 7 másodpercre teljesen eltünt.
Meglepődve néztem rá, hogy ,,mi volt ez?``, de valójában pont erre volt szükségem. Meglepődött tekintetemet egy halvány mosoly kísérte.
- Szeretlek! Nem érdekel mi történt a múltban, az számít, hogy most itt vagy nekem!- mondta. Tekintete sugárzott az őszinteségtől.
- Én is szeretlek!- válaszoltam halkan.
Megöleltem ... de nem csak azért, mert, most vallott nekem szerelmet, inkább azért, hogy ne lássa a könnyeimet. Öröm, de egyben a szomorúság könnyei is voltak. Örültem, hogy végre van egy biztos pont az életemben, de féltem mi lesz akkor, ha tényleg meg kell halnom, mekkora fájdalmat okozok majd neki.
Már egy perce ölelt, mikor már elhúzódtam. Nem igazán beszélgettünk. Még sétáltunk egy darabig a parton, majd visszamentünk a házba.

Teltek a napok az öreg házban. Az ány azóta se jelent meg. Egyre többet beszélgettünk Philipel, közelebb kerültünk egymáshoz. Kiderült az ég a fejem felett. Minden tökéletes volt.
Közeledett az indulás napja. Az öreg bőröndök egyre jobban megteltek, mindent bepakoltunk. De még egy éjjszaka volt hátra.
Féltem, hogy most mikor minden jól megy az életemben, újra eljön az árnyék. Aznap éjjel vihar volt. Forgolódtam az ágyamban, nem tudtam aludni. Végül a sok szorongás után elaludtam. Valamikor hajnal fel megébredtem, egy sötét szellő simította meg a vállamat, de az árny nem jött el. Mivel nagyon korán volt, így visszaaludtam. Nyolc óra körül megébredtem, felkeltem és elkészülődtem. Fogtam a bőröndöket, kinéztem az ablakon és Philip már ott várt a fekete lovaskocsi mellett. Elmosolyodtam. Leszaladtam a lépcsőn, kinyitottam a kaput és még utóljára visszanéztem az öreg, régi házra.
Átadtam Philipnek a csomagokat, ő pedig felpakota. Felsegített a kocsira, ő is beszált, majd indultunk ...

3. fejezet

Az életem 180°-os fordulatot vett. Csak egyszerű boldogság volt körülöttem, megnyitottam a szívem valakinek aki elől egész életemben elzártam. Végre nem volt bennem harag, félelem csak boldog voltam.

Reggel volt, felvettem a köpenyem. Ki akartam menni, hogy megmossam az arcom. Kimentem a szobából, végigmentem a folyosón és bementem a fürdőszobába. Nem sok minden volt a helyiségben, egy fa kád, egy mosdótál és felette egy tükör. Engettem vizet tálba, megmostam az arcom. Hirtelen az ablakot becsapta a szél, az eget felhők lepték el. Tudtam ...
Az árnyék jelent meg a tükörben, nem mertem megfordulni, de próbáltam a nyugalom látszatát kelteni, de tudtam, hogy hasztalanul, hisz az árnyék átlátott rajtam. Egy-két percig körülttem lebegett. Hörgő hangon megszólalt:
- Nem most dícsértelek meg azért, hogy nem kötődsz senkihez? De nekem mindegy ...
Egy pillanatig csendben álltam majd elsikotottam magam:
- MIT AKARSZ TŐLEM !?
- Nem valamit akarok tőled, téged akarlak!
A tükörképemként nézett vissza rám. Nem csak egy árnyék volt. Az arca egyre jobban kirajzolódott, és egyre jobban hasonlított rám. De nem láttam rendesen, lefelé nézett.
A félelemtől egyre jobban zokogtam.
Az árnyék felnézett, a szemembe. Ő is sírt, de neki nem könny csordult a szeméből, hanem vér. Tele voltam félelemmel, féltem, nagyon féltem. Hiába zokogott, a szeme csak gúnyt és gyűlöletet árasztott. Csak néztem ... és hirtelen bevertem a tükröt. Az árnyék eltünt, én pedig a földre rogyatam.
Philip benyitott. Én a földön hevertem, könnyes szemmel szilánkok között, a kezemből pedig ömlött a vér. Letérdelt mellém, próbált megnyugtatni, de én csak remegtem és azt hajtogattam ,,A tükör.!A tükőr!``
Persze ő semmit sem értett. Egy-két perc után feláltam. A tekintetem üres volt, szinte halott. Mikor visszanéztem, a szemében aggodalom tükröződött, de én csak a szobámba mentem, nem törődtem semmivel. Lehet, hogy nem rég keltem fel, de aludni akartam. Visszamentem a szobámba, lefeküdtem, aludni akartam, de csak meredten bámultam a falat. Egy darabig feküdtem mozdulatlanul, de mindenem egyre nehezebb lett, minden elhomályosodott, végül elaludtam ....
Kb. egy óra telhetett el. A szemem hirtelen felpattant, de mozdulni sem tudtam. Úgy éreztem, valami a melkasomra nehezesik és folytogat, alig kaptam levegőt.
·
·
·
Hirtelen egy régi, romos leégett házban találtam magam. Mentem szobáról-szobára. Minden üres volt. Ám egyszer csak megjelent az árnyék. Először árnyként, de egyre jobban rajzolódott ki az alakja. Pontosan úgy nézett ki mint én. Egész eddig olyan volt mintha meg akarna ölni, most viszont egy átlagos lány állt előttem. Szeme tele volt élettel és örömmel. Elmosolyodott, majd szóra nyitotta a száját.
- Ez voltam én ... olyan mint te.
- De mi történt?
- 200 évvel ezelött, ott éltem ahol te. De egy nap tűz ütött ki. Mindenki a saját bőrét mentette. Én pedig be voltam zárva, senki sem segített ...
Véres könny töltötte be a szemét és gyönyörű bőre, hirtelen tele lett sebekkel, vörös foltokkal, majd újra egy hideg élettelen árnyék lett.
- De miért én? Mit akarsz tőlem?
- Hát téged! Pont úgy nézel ki mint ahogy én, kívül belül, de gyenge vagy mégis különleges, egy banshee, a sikolyod a halált jelzi, ezért kellesz. A tested kell! Mikor megszülettél már akkor halott voltál. 200 éve keresem azt a tökéletes embert aki újra visszahozhat az életbe, és mikor megszülettél tudtam, hogy ha felnősz, te leszel az aki visszahozhat, a kettőnk halálának sikolya fog visszahozni. Sajnos nem használhatod ki a képességeidet, hiszen ezzel megmenthetnél embereket, mert nem csak azt érzed aki meghalt, azt is aki haldoklik. Csak most kezdene kibontakozni a képességeid ... dehát sajnálom. Kellesz!
Nem élhettem, mert a családod hagyott meghalni, most viszont újra élhetek! És bosszút fogok állni mindenkin aki hagyott porrá égni!

2. fejezet

Csak néztem a rózsát, csak néztem. Egy hang ébresztett föl:
- Lucy! Mit keresel a ott a fűben?
- Igen ... igen, tessék? - kaptam föl a fejem.
- Gyere siess! - mondta Nina.
Felkeltem a fűből, a rózsa kiesett a kezemből, odafutottam.
- Igen Nina?
- Hát te meg, hogy nézel ki?
- Őőő ...
- Mindegy. Öltözz át!
- Miért?
- Philip. Csak nem akarsz a drága vőlegényed előtt így megjelenni.
- "Dehogy! A drága Philip."
Felmentem a szobámba, átöltöztem, dühösen keresgéltem a ruhák közt és arra gondoltam már megint mit keres itt. Felszóltak, hogy megjött Philip. Lementem a szalonba, ott volt Philip. Szüleink is ott voltak, csodálkoztam. ,,Mit keres itt mindenki?'' Gondoltam magamba. Nagy levegőt vettem, nyeltem egyet s odaléptem. Ekkor Philip anyja elkezdett beszélni az esküvőről: Mikor legyen? Hol? Hány vendég? 

Egy darabig hallgattam. Testemen lehetett látni a dühöt. Már majdnem elszóltam magam, de ekkor Philp megragadta a csuklóm és csak annyit mondott halkan: ,,Meg ne szólalj!'' Rájöttem, hogy igaza van, nagy levegőt vettem és hallgattam tovább a sok baromságot. Csak mondták-mondták és annyi volt az utolsó mondatuk: 

- Holnapután elmentek a La Harve-i villánkba, a tengerparthoz. 

Mikor ezt meghallottam, már nem bírtam tovább, fölálltam és kiakadtam: 

- Soha! Nem! Elegem van abból, hogy megjátszom magam évek óta, nem fogok két hetet ezzel aa .... nem érdekel, de akkor sem fogok vele két hete együtt tölteni! 

(- Mit művelsz!?)- kérdezte halkan Philip. 

- De Lucynda miről beszélsz?- kérdezte anyám. 

- Csak arról, hogy nem töltök együtt két hetet egy olyan emberrel akit teljes szívemből gyűlölök! 

- Hát akkor ebben az esetben ...- kezdte Philip anyja. (Már reménykedtem)- így még jobbnak látom, hogy elmenjetek, össze kell szoknotok az esküvő előtt. 

- De, de ... 

- Semmi de, a téma lezárva!- mondták kórusban szüleink. 

- Philip ne már, ha utáljuk egymást legalább abban segíts, hogy ne kelljen összeházasodnunk! Philip? 

- Őőő ... 

- Gerinctelen alak.- mondtam dühösen, kisétáltam a teremből, majd becsaptam magam után az ajtót. 

                                                                            *** 

Dühösen pakoltam a csomagokat. Mikor kész voltam, becsuktam az szekrény ajtót, egyszer csak újra fagyos ujjak érintették meg a vállam és a lény azt súgta a fülembe: ,,Készülj!`` Megfordultam de nem volt ott senki. Nagy levegőt vettem és úgy tettem mintha nem történt volna semmi. Két napig csak veszekedtem Philippel, a szüleimmel, de csak annyit értem el, hogy csak még biztosabb, hogy elmegyek. Csak bámultam ki az ablakon, mikor Nina felszólt, hogy indulni kell. Szomorúan sétáltam le a lépcsőn, közben arra gondoltam most kezdődik életem hátralévő borzasztó része. Leértem elbúcsúztam mindenkitől. Philppel felszálltunk a vonatra. Egy éveknek tűnő, csendes utazás után odaértünk a villába. Csak ketten voltunk, egész végig kínos csend uralkodott. Kipakoltunk, mindegyikünk vacsorázott, majd bementünk a szobáinkba. Gondoltam olvasok egy könyvet. El is kezdtem, gondolkodtam és rájöttem, hogy a ház faláról repedezik a vakolat, minden nyirkos. Elkezdett fújni a szél, átsüvített a fák között, majd becsapta az ablakot. Megint itt volt az árnyék. Hűvös tekintete áthatolt lelkemen. 

- Örülök, hogy nem kötődsz senkihez igazán. Legalább nincs ki elveszítsen. 

Ennyit mondott, elmosolyodott, végül elment. Rémülten álltam fel a székről és arra gondoltam jobb ha alszom. Reggel mikor felkeltem azt se tudtam mit csináljak. Philippel nem beszélünk, pedig rajta kívül nincs senki. Na mindegy. Felöltöztem, majd lementem a konyhába reggelizni. Csináltam magamnak a reggelit mikor hallottam valamit. Kinéztem az előszobába, és láttam ahogy Philip elmegy. Talán ez nem volt helyes, de felmentem a szobájába és kutakodni kezdtem. Csak néhány papír fecnit, értéktelen holmikat találtam. Ám egy félbehajtott lapot megragadott a tekintetem. Fogtam leültem az ágyra és olvasni kezdtem:

,, Kedves Barátom! 
Segítségedet kérném. Rájöttem, hogy
 valójában szeretem Lucy-t. Mikor szüleink 
közölték, hogy eljövünk ide és az esküvő két 
hét múlva lesz valójában örültem, de Lucy 
nem bírta és kiakadt. Kérte, hogy segítsek de 
én nem tettem, mert szeretem, ő viszont nem. 
Nem tudom, hogy elmondjam-e neki, hogy mit 
érzek. Lucy olyan gyönyörű! Kérlek barátom 
segíts! Nagyon szeretem őt. Segíts! 
                                   Barátod Philip '' 

Meghökkentem a levélen. Bámultam magam elé, de valahogy belül egy kicsit örültem. Állj! Most én ... én szeretem Philipet? Nem, az nem lehet! Vagy de? Míg ezen gondolkodtam, hallom, hogy Philp már meg is jött és jön föl a lépcsőn. Gyorsan kiszaladtam a szobából a levéllel együtt. Eldugtam az egyik fiókomba. Köszöntünk egymásnakde nem nagyon beszélgettünk. Egész nap csend volt. Ezt meguntam és sétálgattam a parton, órákon át hallgattam a tenger hullámait, a sirályok villyogásait. Estefelé hazamentem. Philippel vacsoráztunk, majd leültünk a kandalló elé. Eltelt pár perc, nyeltem egyet és nagy levegőt vettem: 

- Philip! 

- Igen Lucy? 

- Te miért nem ellenkeztél mikor elküldtek ide? 

- Nem tudom, én csak ... 

- Kedvelsz? 

- Honnan tudod? Vagyis hát én ... sajnálom, tudom, hogy te utálsz, de ... 

- Ezt honnan veszed? 

- Onnan, hogy mikor kiakadtál akkor is az volt az utólsó szavad, hogy gyűlöllek. 

- Jó tudom. Valójában nem is utállak úgy, csak hát ... az a bajom, hogy egész életemben megmondták nekem mit tegyek és azt is meg akarták mondani kit szeressek. Végre én akartam dönteni az életemben. De a leveled után rájöttem, hogy magamat nem tudom becsapni és be kellett ismernem magamnak és neked, hogy szeretlek. 

Philip meg se szólalt ezután. Egymás szemébe néztünk és rájöttünk, hogy valójában soha sem utáltuk egymást, mindig is szerettük egymást.