Jó volt felszaladni az ismerős lépcsőfokokon. Mikor megláttam a szüleimet, örültem a viszont látásnak és egy-egy öleléssel köszöntöttem őket. Percek múlva anyám rákérdezett:
- Milyen volt?- nem akartam elismerni, hogy igaza volt.
- Megleszünk ...- válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében.
Bólintott, majd elhagyta a helyiséget.
Én felvittem a holmimat a szobámba. Lehuppantam az ágyamra és örültem, hogy újra a szobámban lehetek. Körbenéztem, még az árny sem volt ott, csak én. Az ablakom nyitva volt, s a lágy szellő simogatta a selyem függönyt. Kimentem a teraszra. A kert gyönyörű volt. A virágok és a gyümölcsös illata álomba illő volt. ,,Persze nem az én rém álmaimba.``
Nem bírtam megállni, így leszaladtam a kertbe. Kellemes volt. Az apró liget fákkal és virágokkal szegélyezett, és a közepén egy borostyánnal, futó rózsával benőtt lugas, és egy két kő pad volt. Leültem az egyikre. Lassan lélegeztem, a virágok és a fák illata megtöltötte a tüdőmet. Ekkor teljesen üres volt az agyam, nem gondoltam sem az árnyra, de Philipre és az esküvőre sem. Nem zargatott senki, egyedül voltam, nyugalomban. Becsuktam a szemem, belemerültem a pillanatba. Mikor kinyitottam a szemem .... már nem az a tökéletes pillanat volt, egy virágzó ligetben, hanem kiégett fákkal, kiszáradt kórókkal teli pusztuló, hideg kert. Minden szürke volt, több száz árny futkosott fel, s alá. De az enyémet ezer közül is felismertem volna. Ő is ott volt, arra várt, hogy én szóljak. Nem bírtam és elordítottam magam.
- Milyen volt?- nem akartam elismerni, hogy igaza volt.
- Megleszünk ...- válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében.
Bólintott, majd elhagyta a helyiséget.
Én felvittem a holmimat a szobámba. Lehuppantam az ágyamra és örültem, hogy újra a szobámban lehetek. Körbenéztem, még az árny sem volt ott, csak én. Az ablakom nyitva volt, s a lágy szellő simogatta a selyem függönyt. Kimentem a teraszra. A kert gyönyörű volt. A virágok és a gyümölcsös illata álomba illő volt. ,,Persze nem az én rém álmaimba.``
Nem bírtam megállni, így leszaladtam a kertbe. Kellemes volt. Az apró liget fákkal és virágokkal szegélyezett, és a közepén egy borostyánnal, futó rózsával benőtt lugas, és egy két kő pad volt. Leültem az egyikre. Lassan lélegeztem, a virágok és a fák illata megtöltötte a tüdőmet. Ekkor teljesen üres volt az agyam, nem gondoltam sem az árnyra, de Philipre és az esküvőre sem. Nem zargatott senki, egyedül voltam, nyugalomban. Becsuktam a szemem, belemerültem a pillanatba. Mikor kinyitottam a szemem .... már nem az a tökéletes pillanat volt, egy virágzó ligetben, hanem kiégett fákkal, kiszáradt kórókkal teli pusztuló, hideg kert. Minden szürke volt, több száz árny futkosott fel, s alá. De az enyémet ezer közül is felismertem volna. Ő is ott volt, arra várt, hogy én szóljak. Nem bírtam és elordítottam magam.
- Mit akarsz!? Miért én!? Az a szegény nőt is megölted!
- Öngyilkos lett, kedvesem. Ne aggódj neked nem kell ezt tenned, megteszem helyetted.
- Azt hiszed olyan gyenge vagyok?!
- Nem hiszem, tudom. De ezt te is jól tudod. Erősnek mondod magad, mert azt hiszed, hogy csak azt hallom amit mondasz. Hallom minden szívdobbanásod, látom ahogy a könnyektől fénylik a szemed. Gyenge vagy! Ezért könnyíted meg a dolgom. A páncélod vékony, és egyre vékonyabb.
A vállamra tette a kezét, sötét köpenye alá nyúlt és egy tört húzott elő. Közelebb lépett, én pedig csak álltam ott mozdulatlan. Átnyúlt a vállam felett és a hátamba döfte a kést. Felsikoltottam, majd összerogytam. Ő kihúzta a tőrt a lapockámból, végül eltűnt.
Odaszorítottam a kezem a sebre, a kezemet vér borította. Mikor kinyitottam a szemem újra abban az élettel teli, virágos kertben találtam magam. Levettem kezemet a sebről, de vérnek nyoma sem volt, nem fájt, és a ruhám is épp volt.
Egy újabb illúzió ...
Felálltam, körbenéztem nem láttam semmit, de mintha ezer hang suttogott volna körülöttem. A fülemhez szorítottam a kezem, becsuktam a szemem.
Fél perc sem telt el kinyitottam. Megmagyarázhatatlan érzés volt, utána néma csend. Mintha csak ösztön lett volna, nem tudatos. Futni kezdtem, ki a kertből, a végtelenbe rohantam, de hirtelen nekimentem valaminek, hátra zuhantam, és egy pillanatra iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben. Elszédültem. Mikor kinyitottam a szemem rájöttem nem valaminek, hanem valakinek mentem neki.
Megráztam a fejem és akkor láttam, hogy Philip az.
- Valaki nagyon siet?- mondta halvány mosollyal a száján.
Lehajolt, kinyújtotta felém a kezét és felsegített.
- Én csa-csak- gyorsan vettem a levegőt, szinte ziháltam.
- Nyugodj meg! Mi a baj?
- Semmi, tényleg semmi.
- Már megint be kell érnem egy 'Semmi baj'-jal?
- Pontosan- mondtam mosolyogva, és egy csókot nyomtam az arcára.
Ő is mosolygott, majd, megölelt. Mikor kibontottam magam a karjaiból, még fogta a kezem mikor elindultam, de visszarántott és megcsókolt. Minden alkalommal mikor, megcsókolt újra és újra bele szertettem és elfelejtettem minden rosszat az életemben. Kinyitottam a szeme, és csak azt a gyönyörű mahagóni barna szempárt bámulta. Egy pillanatra lehajtottam a fejem és az ajkamb haraptam. Újra felnéztem, végül elengedtem a kezét és elmentem. Bementem a házba, szaladtam fel a lépcsőn, mikor szembe találkoztam édesanyámmal. Köszöntem neki. Tovább akartam indulni, de megfogta a kezem és odaszólt:
- Majd elfelejtettem! Délután lesz a ruhapróbád, mert holnapután összeházasodtok. Úgy terveztük, hogy 2 hét múlva lesz; de minek várni?
- Fantasztikus! Ahogy gondolja anyám.- egy erőltetett mosoly futott át az arcomon.
Ilyen közel? Két nap, csak két nap. Szeretem őt, de holnap után.
A szobámba szaladtam. Lehuppantam puha ágyamba. Végigsimítottam a finom selyem takarót és csak arra gondoltam egy két nap és el kell mennem innen. Körbenéztem és beleborzongtam abba, hogy el kell hagynom az otthonom, a múltamat és csak Philip lesz mellettem. De, ha ő is pont így érez? Szeretem, de hiába vagyok tizenkilenc éves, még gyerek vagyok.
Hátradőltem az ágyamon, magamhoz szorítottam, a finom gyapjúpárnát. Könnyek gördültek le az arcomon, mintha a világ összes terhe rám nehezedett volna. Az esküvő, szerelem amiről nem tudom igaz-e, a családom, és az árny.Lehunytam a szemem, gondolatok ezrei kavarogtak bennem. De egyszer csak az elmém is elsötétült és elaludtam.
Egy kellemes, ismerős hangra ébredtem:
- Lucy itt vagy? Lucy?- Nina volt az.
- Nyugodj meg! Itt vagy, itt vagyok!
- Oooo, drágám, nekem még nem is köszöntél. Úgy hiányoztál! Miért nőttél fel kicsim?
- Őszintén, nem tudom. Nina, nem akarok elmenni innen! Nem akarlak itt hagyni sem téged, sem az életemet!
- Pedig muszáj lesz, kicsim. Hiányozni fogsz!- mindegyikünknek könnyek csordultak ki szemeinkből és megöleltük egymást.- na de most öltözz fel, mert kezdődik a ruhapróba.
- Igen is!- mondtam nevetéssel és egy széles mosollyal az arcomon.
Ő volt az egyetlen aki mellett igazán boldog voltam. Tegezhettem, nem kell merev háttal egyenes állni, amibe az ember majdnem beleszakad. Remélem egyszer a világ olyan lesz majd, hogy a gyerekek a szüleikkel is ilyen kapcsolatban legyenek. Ne hideg szavak, és pillantások legyenek csupán, hanem lágy szeretet és melegséggel legyenek tele a családok. Nekem szerencsém van, hogy itt van nekem Nina.
Nagyon elkalandoztam. Felkeltem az ágyból, felöltöztem, végül megfésültem a hajam. Kiléptem a szóbámból és becsuktam magam után az ajtót. Leszaladtam a finoman kövezett márványlépcsőn. Ott állt anyám, és egy kissé mogorva, éles arccsontozatú, vastag bajszú úr. Fénylő, fekete, selyem öltönyt viselt és vállain egy sárga mérőszalag pihent. Édesanyám megfogta a kezem. Az egyik terembe vezettek. A Fehérterembe. Ez volt a leggyönyörűbb szoba az összes közül. Fehér falak,fehér szőnyeg és fehérén behúzott bútorok. Egyedül a gyönyörű, fénylő mahagóni fa volt barna amiből a bútorok készültek, Az asztalon is mindig fehér terítő és teríték volt kirakva. De a helyén most csak három gyönyörű, esküvői ruha volt. Egytől-egyig mind hófehér, precíz csipkébe burkolva.
Anyám csak annyit mondott: Válassz!- rögtön a másodikon akadt meg a szemem. Tiszta, elegáns csipke, szintén csipkézett hosszú selyemuszállyal. Rámutattam, majd felálltam az apró dobogóra. Az öltönyös férfi kibontotta a ruha szatén fűzőjét. Addig anyám bontotta ki az én ruhám fűzőjét és segített levenni. Belebújtattak a pánt nélküli ruhába. A férfi megszorította a fűzőt a hátamon. A ruha rásimult a testemre, olyan voltam akár egy hercegnő. Csak gyönyörködtem a ruhában mikor megjelent Nina. Sírva fakadt, hozzám futott és megölelt:
- Hát felnőttél!
- Így van.- mosolyogtam.
Édesanyám szeme is fénylett a könnyektől, de nem a meghatódottságtól, hanem a fájdalomtól és kissé a keserűségtől, hogy nem is igazából ő nevelt fel.
A vállamra tette a kezét, sötét köpenye alá nyúlt és egy tört húzott elő. Közelebb lépett, én pedig csak álltam ott mozdulatlan. Átnyúlt a vállam felett és a hátamba döfte a kést. Felsikoltottam, majd összerogytam. Ő kihúzta a tőrt a lapockámból, végül eltűnt.
Odaszorítottam a kezem a sebre, a kezemet vér borította. Mikor kinyitottam a szemem újra abban az élettel teli, virágos kertben találtam magam. Levettem kezemet a sebről, de vérnek nyoma sem volt, nem fájt, és a ruhám is épp volt.
Egy újabb illúzió ...
Felálltam, körbenéztem nem láttam semmit, de mintha ezer hang suttogott volna körülöttem. A fülemhez szorítottam a kezem, becsuktam a szemem.
Fél perc sem telt el kinyitottam. Megmagyarázhatatlan érzés volt, utána néma csend. Mintha csak ösztön lett volna, nem tudatos. Futni kezdtem, ki a kertből, a végtelenbe rohantam, de hirtelen nekimentem valaminek, hátra zuhantam, és egy pillanatra iszonyatos fájdalmat éreztem a fejemben. Elszédültem. Mikor kinyitottam a szemem rájöttem nem valaminek, hanem valakinek mentem neki.
Megráztam a fejem és akkor láttam, hogy Philip az.
- Valaki nagyon siet?- mondta halvány mosollyal a száján.
Lehajolt, kinyújtotta felém a kezét és felsegített.
- Én csa-csak- gyorsan vettem a levegőt, szinte ziháltam.
- Nyugodj meg! Mi a baj?
- Semmi, tényleg semmi.
- Már megint be kell érnem egy 'Semmi baj'-jal?
- Pontosan- mondtam mosolyogva, és egy csókot nyomtam az arcára.
Ő is mosolygott, majd, megölelt. Mikor kibontottam magam a karjaiból, még fogta a kezem mikor elindultam, de visszarántott és megcsókolt. Minden alkalommal mikor, megcsókolt újra és újra bele szertettem és elfelejtettem minden rosszat az életemben. Kinyitottam a szeme, és csak azt a gyönyörű mahagóni barna szempárt bámulta. Egy pillanatra lehajtottam a fejem és az ajkamb haraptam. Újra felnéztem, végül elengedtem a kezét és elmentem. Bementem a házba, szaladtam fel a lépcsőn, mikor szembe találkoztam édesanyámmal. Köszöntem neki. Tovább akartam indulni, de megfogta a kezem és odaszólt:
- Majd elfelejtettem! Délután lesz a ruhapróbád, mert holnapután összeházasodtok. Úgy terveztük, hogy 2 hét múlva lesz; de minek várni?
- Fantasztikus! Ahogy gondolja anyám.- egy erőltetett mosoly futott át az arcomon.
Ilyen közel? Két nap, csak két nap. Szeretem őt, de holnap után.
A szobámba szaladtam. Lehuppantam puha ágyamba. Végigsimítottam a finom selyem takarót és csak arra gondoltam egy két nap és el kell mennem innen. Körbenéztem és beleborzongtam abba, hogy el kell hagynom az otthonom, a múltamat és csak Philip lesz mellettem. De, ha ő is pont így érez? Szeretem, de hiába vagyok tizenkilenc éves, még gyerek vagyok.
Hátradőltem az ágyamon, magamhoz szorítottam, a finom gyapjúpárnát. Könnyek gördültek le az arcomon, mintha a világ összes terhe rám nehezedett volna. Az esküvő, szerelem amiről nem tudom igaz-e, a családom, és az árny.Lehunytam a szemem, gondolatok ezrei kavarogtak bennem. De egyszer csak az elmém is elsötétült és elaludtam.
Egy kellemes, ismerős hangra ébredtem:
- Lucy itt vagy? Lucy?- Nina volt az.
- Nyugodj meg! Itt vagy, itt vagyok!
- Oooo, drágám, nekem még nem is köszöntél. Úgy hiányoztál! Miért nőttél fel kicsim?
- Őszintén, nem tudom. Nina, nem akarok elmenni innen! Nem akarlak itt hagyni sem téged, sem az életemet!
- Pedig muszáj lesz, kicsim. Hiányozni fogsz!- mindegyikünknek könnyek csordultak ki szemeinkből és megöleltük egymást.- na de most öltözz fel, mert kezdődik a ruhapróba.
- Igen is!- mondtam nevetéssel és egy széles mosollyal az arcomon.
Ő volt az egyetlen aki mellett igazán boldog voltam. Tegezhettem, nem kell merev háttal egyenes állni, amibe az ember majdnem beleszakad. Remélem egyszer a világ olyan lesz majd, hogy a gyerekek a szüleikkel is ilyen kapcsolatban legyenek. Ne hideg szavak, és pillantások legyenek csupán, hanem lágy szeretet és melegséggel legyenek tele a családok. Nekem szerencsém van, hogy itt van nekem Nina.
Nagyon elkalandoztam. Felkeltem az ágyból, felöltöztem, végül megfésültem a hajam. Kiléptem a szóbámból és becsuktam magam után az ajtót. Leszaladtam a finoman kövezett márványlépcsőn. Ott állt anyám, és egy kissé mogorva, éles arccsontozatú, vastag bajszú úr. Fénylő, fekete, selyem öltönyt viselt és vállain egy sárga mérőszalag pihent. Édesanyám megfogta a kezem. Az egyik terembe vezettek. A Fehérterembe. Ez volt a leggyönyörűbb szoba az összes közül. Fehér falak,fehér szőnyeg és fehérén behúzott bútorok. Egyedül a gyönyörű, fénylő mahagóni fa volt barna amiből a bútorok készültek, Az asztalon is mindig fehér terítő és teríték volt kirakva. De a helyén most csak három gyönyörű, esküvői ruha volt. Egytől-egyig mind hófehér, precíz csipkébe burkolva.
Anyám csak annyit mondott: Válassz!- rögtön a másodikon akadt meg a szemem. Tiszta, elegáns csipke, szintén csipkézett hosszú selyemuszállyal. Rámutattam, majd felálltam az apró dobogóra. Az öltönyös férfi kibontotta a ruha szatén fűzőjét. Addig anyám bontotta ki az én ruhám fűzőjét és segített levenni. Belebújtattak a pánt nélküli ruhába. A férfi megszorította a fűzőt a hátamon. A ruha rásimult a testemre, olyan voltam akár egy hercegnő. Csak gyönyörködtem a ruhában mikor megjelent Nina. Sírva fakadt, hozzám futott és megölelt:
- Hát felnőttél!
- Így van.- mosolyogtam.
Édesanyám szeme is fénylett a könnyektől, de nem a meghatódottságtól, hanem a fájdalomtól és kissé a keserűségtől, hogy nem is igazából ő nevelt fel.
***
Kinyitottam a szemem. Az ágyam körül rózsák illatoztak. A nagy nap. Minden készen állt. Felkeltem, elsimítottam magamon a hálóinget. A függöny lebegett a lágy szélben. Kinéztem az ablakon. A székek, virágok, és az apró oltár mind készenálltak, még Philip is ott volt már. Fekete zakója a testére simult, zsebkendőtartójában pedig egy fej, kék rózsa hevert. Elmosolyodtam. Mikor megfordultam Nina ott állt kezében a gyönyörű ruhával. Levettem a hálóingem, ő pedig segített felvenni a ruhát, csodálatos volt. Leültem a tükör elé, Nina mesterien feltűzte a hajam és gyöngyökkel díszítette, majd a szemhéjamra kente a finom fehér port, a számra pedig a halvány rúzst. Gyönyörűnek éreztem magam. Elbúcsúztam tőle. Ő lement, de én még maradtam. Pár perc múlva én is elindultam. A ceremónia helyéhez vezető út mellett egy tavunk volt. Megálltam és megnéztem a tükörképem. Hirtelen a kép elsötétült. Az árny volt.
- Itt a nagy nap igaz?
Ennyit mondott, majd mögöttem állt. A víz alá nyomott. Erősen tartott, de mikor védekezni akartam, csak átnyúltam rajta. Fel-fel jöttem a vízre, a fejem mintha szétrobbant volna. Utoljára feljöttem, de már nem vettem levegőt csak ...
Sikoltottam ...
A homályos, de mosolygó arcát láttam utoljára. Még egyszer lenyomott a víz alá, küzdöttem, de nem bírtam tovább. Beengedtem a vizet a tüdőmbe, ekkor az egész testem megkönnyebbült, békére leltem és elnyelt a sötétség.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése