7. fejezet

Felpattant a szemem. Nagy levegőt vettem. Homályos volt minden. Felálltam, leporoltam a ruhám, és elindultam a szertartás helyszínére. Mindenki ott volt. Anyám az első sorban, apám már várt rám, hogy ő vezessen az oltárhoz. Odamentem hozzá, de ő csak a zsebóráját nézegette. Elé álltam, nem vett észre. Odarohantam Philiphez. Bökdöstem, vállara tettem a kezem, de semmi válasz. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, mintha csak szellem lettem volna. Ekkor apám, mély, de megnyugtató hangját hallottam a hátam mögött:

- Nina, hol késik Lucy?- kérdezte.
- Nem tudom! Felnézek a szobájába.- apám bólintott.
Ekkor elsikoltottam magam: ITT VAGYOK!, a madarak lerepültek a fákról, de az emberek nem hallottak semmit. Nina felállt a székéről és elindult az ösvényen. Ekkor egy hatalmas, sikoly csapott fel Nina torkából. Mindenki odaszaladt. Én nem láttam még semmit. Anyám zokogása tört fel a tömegből. Láttam ahogy apám karjaiba borul, kinek szintén könnyek gördültek le az arcán. Philip szemébe is könnyek gyűltek, de én még mindig nem tudtam mi a baj. Átfurakodtam magam a tömegen. Mikor megláttam, a számra tettem a kezem, és nem hittem a saját szememnek. Én feküdtem ott, a víz szélén, mellkasom nem mozdult, bőröm fehér volt és hideg. A saját halott testemet bámultam. A bokrok és fák között megpillantottam az árnyat. Gúnyos mosoly ült az arcán, majd elpárolgott, dühös voltam és féltem is. Odaszaladtam ahol az árny állt. Hirtelen darabjaira hullott a testem ... a lelkem, ami még megmaradt belőlem. Abban a pillanatban, egy hideg, sötét helyen álltam. Üresnek éreztem magam, mint egy kígyó levetett bőre. El kellett indulnom valamerre. A félhomályban lépkedtem, olyan volt mintha vizes homokon sétáltam volna. Ekkor belebotlottam egy virág félébe. Lehajoltam, hogy megnézzem. Egy rózsa volt, kék rózsa. Leszakítottam. Megjelent az árny.
- Megöltél, megöltél!
- Még nem teljesen.
- Ezt, hogy érted?
- Majd megtudod ...- mondta mosolyogva.
- Megöltél, többet már nem vehetsz el tőlem.
- Tudod ez a kis friss románcod Philippel megnehezíti a dolgom. Túl erős kapocs. Nem az alvilágba mentél hanem a lelked a Földön maradt. Így ha el is veszem a tested, éjjelre újra csak egy üres lélek leszek, mint te.- üres nem tetszik ez a szó. Túlságosan is éreztem, hogy csak egy levedlett hártya vagyok.
- Ennél jobban még is, hogy tudnál megölni?
- Úgy hogy elfeledtetlek azzal kit a legjobban szerersz!
- Nem ... nem!
De újra a Földön voltam. Láttam anyám kisírt szemeit, ahogy apám beemeltem testem a koporsóba. Csak néztem a családomat. Most jöttem rá igazán, hogy igenis szerettek engem. De túl késő, egész életemben egy burkot fontam magam köré, amit senki nem tudott átlépni, de késő, halott vagyok. Könnyek mik legördülnek az arcomon, a fájdalom amit érzek nem létezik több... ahogy én sem.
Láttam, ahogy Philip egy utolsó csókot nyom a homlokomra, majd bezárják a koporsót.

***

Napokig csak bolyongtam az épületben. Néztem ahogy ássák a saját síromat, a föld kemény volt a novemberi fagyoktól. Láttam ahogy a követ faragják, ez állt rajta:

,, Lucynda Crinie
    Élt: 1790-1812 
Nyugodjék Békében! ,, 

Kísértethez méltóan lebegtem át a ház fali közt. Egy elveszett banshee lelke bolyong régi otthonában. Ezek a mondatok játszottak le a fejemben. Már régóta ott voltam. Így elmentem Philiphez. Ezt is jól begyakoroltam. Úgy eltűnni és megjelenni mint az árny. Náluk is feketébe borult ház. Egy két szobalányon kívül senkit nem láttam. Csak egy gyönyörű fekete macskát. Kék szeme találkozott az enyémmel. Ő legalább látott engem. Megsimogattam a nyakát, s erre válaszul halk dorombolásba kezdett. Egy darabig ott voltam, de egy ismerős hangot hallottam. Felálltam és elindultam a suttogás irányába. Egy résnyire nyitott ajtónál álltam. Láttam ahogy Philip apjával veszekszik, közben pedig anyja egy ismerős korombeli lányt nyugtatgat.
- Apám! Pont most! Még egy hét se telt el, és pont egy olyan lány aki ennyire hasonlít rá ... 
- Ne aggódj meglesztek, Justin kedves méltó családból származó lány.
- Nem fogsz rá venni, hogy hozzá menjek!
- Tovább kell vinned a családunk nevét, hozzámész, és mosolyogva állsz hozzá. Őt is ugyanúgy szertni fogod!
Elmosolyodtam mikor láttam, hogy Philip őszinte tekintettel fordult apja felé. Még mindig szeret engem.
Philip eröltetett mosollyal fordult az ismeretlen lányhoz. De mikor szemébe nézett lelohadt arcáról a mosoly, majd halvány, de mégis igaz pillantással nézett rá.
Karon fogta a lányt és kisétáltak a szobából. Hátraléptem és a lány szemébe néztem. Gúnyos mosoly jelent meg arcán és ragyogó kékszem zölden villant fel, majd elrántotta fejét és nyályasan kezdett el beszélni Philippel. Hangja olyan volt akár egy szende bárány, de én tudtam ki ő ... az áry, testembe bújva játszotta a szende szüzet, viszont pontosan tudtam mit akar .... ,, Elfeledtetlek azzal kit a legjobban szeretsz! "